HAJÓTÖRÖTTEK

 

 

 

A söröző a pénteki kora est szokásos képét mutatja. A hétvége valójában még nem vette kezdetét, a délutáni műszak pedig lassan véget ér. Csupán néhány törzsvendég támasztja a pultot: egy-két családapa szürcsölgeti munka utáni, megérdemelt fröccsét, s néhány utolsó buszát lekésett gimnazista issza cinkos mohósággal üdítőnek álcázott boroskóláját.

Belépve alig köszön rá valaki, és ez kicsit rosszulesik neki.

Ez a szülővárosom és már nem ismer meg senki! Pedig régen! Hát igen, régen...

A kisváros közkedvelt figurájának számított, kiterjedt baráti társasággal; nagy részüknek a rendes nevét sem tudta, csak az ilyen-olyan becenevét ismerte. De ez senkit sem zavart.

Tíz éve nem jártam itt! A kocsmát, úgy látom, kibővítették, sokkal tágasabb és beláthatóbb lett. Új székek és asztalok vannak, és új faborítást kapott a pult is. Szép, tényleg. Ez a pultos csaj vajon ki lehet? Olyan ismerős az arca.

- Mit adhatok? - kérdi a kerek fejű lány unott arccal.

- Három deci gyömbért és egy kávét kérek.

- Tej, tejszín?

- Bármelyik jó lesz, kösz.

Ez nem idevalósi. Vagy még kicsi volt, amikor elmentem. Az ember néha csak csodálkozik, mennyit tudnak a lányok alakulni egy-két év alatt is! Tényleg olyanok, mint a hernyógubóból felröppenő pillangók. Mint amikor bevonulsz katonának: még kislányok, akik a csattogós szárnyú lepkét tologatják az udvaron. Aztán másfél év múlva, amikor leszerelsz, olyan bombanők állnak előtted, hogy alig tudod levenni róluk a szemed. Na persze, ma már katonai szolgálat sincs...

Lassan kezdenek szállingózni az emberek. Feltűnik egy-két ismerős, vagy annak ható arc is. A szemekben bizonytalan fény. Én vagyok! - üzeni vissza a tekintetével. Aki megérti, odaköszön, vagy mellélépve kezet ráz vele.

Kisebb csapat férfi jön be az ajtón.

- Nézd már, ez a Gabi! - kiabál az egyik. Nagy örömujjongások közepette megveregetik a vállát, kezet fognak vele, megölelik.

- Mi szél hozott erre, pajtás? Alig ismertelek meg! Levágattad a szakállad?

Hosszú kérdezősködés indul minden oldalról. Rágyújtanak. Egyre fülledtebb a levegő, és a plafonra szerelt nagyméretű, helikopterpropellerhez hasonlító ventilátor még mindig nem működik.

Hát, úgy tűnik, van, ami nem változik - állapítja meg, és ettől a gondolattól valahogy elkomorodik.

Pedig már régen leszokott arról, hogy engedjen a hangulatváltozásainak. Nem mintha ezek a változások látszanának rajta. Továbbra is jó kedélyű, barátságos hallgatásba burkolózik. Aki nem ismeri, nem vesz észre rajta semmit. Néha odavet egy-egy mondatot, magáról csak a legszükségesebbeket. Most éppen Sanyi nevű régi osztálytársa meséli az életét. Két gyerek és tizenöt év házasság után elvált, most egyedül van, dolgozik, fizeti a tartásdíjat.

- Tudod mi a legszebb, komám? Három házzal arrébb lakik az élettársával! És naponta hallom az ordítást meg a veszekedést. Mondtam is neki, hogy nem lesz ez így jó, a gyerekeknek nyugodt környezet kell. Erre azt mondja, hogy ne féltékenykedjek. Féltékenykedni, én! Hol vagyok én már ettől! Csak a gyerekek miatt aggódom. Ha ez továbbra is így folyik, megyek a bíróságra. Így is többet vannak nálam, mint nála, mert ott nem tudnak rendesen tanulni. Azt mondta, azért hagyott el, mert keveset voltam otthon. Keveset, de azért, mert dolgoztam, hogy neki meg a kölyköknek mindenük meglegyen! Ez persze nem számított. Aztán unalmában összeszűrte a levet ezzel a léhűtővel. Ez most jó neki. Jobb, mint én voltam. Hát, ha ezeknek ez kell!...

Hétvégi mámorra szakosodott újabb csoportok érkeznek, fiatalok, idősebbek. Be-betévednek a diszkóba igyekvők is; itt sokkal olcsóbb a pia, és amíg nem indul be a buli, legalább el lehet nézelődni. Benyit még néhány régi figura.

- Kacsa? - kérdezi az egyiktől bizonytalanul.

- Én vagyok. Gabi te vagy?…

Te jó ég, mennyit változott ez a srác! Pocakot eresztett és alig van haja. Nem tudom pontosan, hogy nézett ki azelőtt, de az biztos, hogy nem így.

(Ő már nevetne: „Hogyhogy nem tudod, hogy nézett ki?” – kérdené csodálkozó félmosollyal a szája szegletében. Most mit csináljak, ez van! Bennem csak egy érzés vagy hangulat marad meg, vagy az, amiről szó volt. Ő meg rendőrségi tanú módjára képes volt leírni az összes apró részletet, amit a másik emberen talált. Persze, azt sokszor nem tudta megmondani, miről is volt szó tulajdonképpen…)

Tényleg örült Kacsának. Mennyi marhaságot csináltak együtt! És itt van Herceg és Fábián is. A motoros haverok. Mintha tudták volna, hogy itt lesz ma este, lassan mindenki összeverődik, olyanok is betévednek, akik szinte sosem járnak be szórakozni. Rég nem látott arcok tünedeznek fel az ajtóban, ismerősök veregetik hátba egymást. A zsibongás lassan alapzajjá válik.

- Talán a találkozás miatt van, talán nem, de mintha lenne valami a levegőben! - beszélik egymás közt nevetgélve.

Igen, ő is érzi. Meg szokta érezni az ilyesmit. ("Mert olyan intuitív vagy!" - hallja magában ismét Őt.) Vajon ez indította útnak ma este is?… Nemcsak a zene ritmusát érzi a gyomrában, hanem azt az ismerős feszültséget is, az idegek és zsigerek reszkető táncát, amit valami belső parancsra járnak odabent.

Van valami a levegőben… Milyen közhelyesen hangzik. Mindig van benne valami. Az élet mindig ilyen közhelyes?…

Persze nem bírják megállni szó nélkül az előtte gyöngyöző gyömbérsört. Ugratják vele, pedig tudják, hogy már régóta nem iszik egy kortyot sem. De a mai találkozást meg kell ünnepelni! Agitálják, és rendelik az újabb és újabb köröket. Beadja a derekát. Ennyi év után igazán kibírja. A sört nem kívánja, de a jófajta szilvapálinkát elfogadja. Az még mindig jobban csúszik.

- Kit látnak szemeim! Csak nem a mi Gabink tért haza?

Ismerős a hang. Megfordul. Lívia áll mögötte csodálkozó szemekkel.

A lány már át is karolta, közben puszit nyom borotvált arcára.

- Alig ismertelek meg! De kár, most már nem kaphatok tőled szőrös puszit! Így viszont olyan helyes kis kölyökképed van - teszi hozzá mosolyogva, fejét hátravetve.

A lány kissé meghízott, de még mindig csinos. A szeme kicsit fáradtnak tűnik.

- Néha bejövök pénteken vagy szombaton este a lányokkal. Úgy látom, ez a mai bejövetel jó ötlet volt - nevet kacéran, miközben végigsimítja a karját.

Hát, nem kéne sokat pedáloznom - állapítja meg magában, miközben átöleli a lány derekát és kikéri számára a Martinit. - A vendégem vagy!

A pulttól már rég átköltöztek egy nagyobb asztalhoz, de lassan ez is kicsinek tűnik. Újabb székeket hoznak az újonnan érkezők. Lapogatják a vállát, vigyorognak. Melegség önti el, és nemcsak a pálinkától. Jó újra ezek között a kutyaütők között lenni!

A zene egyre hangosabb, amit viszont utál.

Egy idő után a saját gondolatait sem hallja az ember. Na, nem mintha érdemes lenne őket hallani…

Szó esik nőkről, házasságról, munkáról, gyerekekről („Nem, nekem még nincs”), adókról, vállalkozásról („Igen, még megvan a fafeldolgozóm Zalában”), motorokról, zenéről.

(Motorok!…  Azt sem tudtam soha elmagyarázni Neki, hogy mi az: motorozni. Ezt nem is értheti más, csak az, aki próbálta.)

Messze van már ez is. Minden messze van. Zene? Szereti, de fél tőle. Fél a zene által kiváltott érzésektől, a zene hatalmától. Nem, nem adja magát, a zenének sem! Senkinek és semminek soha többé.

- Ezt zenének nevezik, ami itt megy?! - háborog Kapca.

Teljes nevén Kaposvári Jenő, de ezt kevesen tudják róla.

- Tudják is ezek, mi a zene! Zene az, amikor kint van 30000 ember a stadionban, és együtt zengi a dalokat az LGT-vel. Zene az, amikor a Led Zeppelin elnyomja a Starway to Heaven-t. Zene az, amikor B.B.King belekezd egy bluesba. Zene! - legyint fitymálóan és visszatemetkezik a sörébe.

Hiába a kibővített belső tér, már mozdulni sem lehet. Tizenévesek lepik el a kocsmát, gimnazista babák illegetik magukat szűk farmernadrágban, testhez simuló, mélyen dekoltált topban.

- Kiöregedtünk a helyről - veti oda Sanyi, miközben kikerekedett szemmel bámulja a lányokat.

- Ugyan már! Lesznek ők is harmincévesek egyszer, nyugi - mondja Herceg. - Az idő senkit sem kímél, ez a jó benne. Igazságos! - húz nagyot a sörből.

- Kíméletlen, ez igaz. De az igazságot kihagynám ebből a játszmából - mondja ő.

Ránéznek, majd Fábián óvatosan megjegyzi:

- Az igazsággal csak az a bajuk az embereknek, hogy nem az ő vélt igazuk és vágyaik szerint működik. Ott fent kicsit szélesebb nézőpontból figyelik ezt a játszmát, és aki figyeli, tudja, mit csinál.

Hallgatnak. Ismerik Fábiánt, és azt is sejtik: voltaképpen igaza van.

(Igazad van, barátom, hát persze, hogy igazad van. Csak ezt tudná az ember elfogadni egyszer!...)

Nyílik az ajtó, hűvösebb légáramlat érinti meg őket.

- Végre valakinek eszébe jutott a szellőztetés! - horkan fel Sanyi.

- Mindjárt jövök srácok, hív a természet! - feláll és kiszuszakolja magát a sarokból.

A WC új, a csapból folyik a víz, sőt, még szappan is van. Csak nem Európában vagyok? - csodálkozik fanyar iróniával.

Visszafelé rendel még egy kávét, és ropit meg chipset küldet az asztalhoz. 

- Köszi, a többit tartsd meg! - mondja a lánynak.

- Ezt ne hagyd itt - szól egy farmerkabát mögötte, és felé nyújtja a tárcából kicsúszott ötezrest.

Vajon ezért jöttél ma ide?… - kérdezi egy hang a gyomorszája és a szíve közötti tenyérnyi helyen.

Hát, Ez is itt van...

A két kéz egyszerre lendül a megszokott gesztus otthonosságával. Ez maradt az egészből, ez a mozdulat, a társadalmi érintkezés e formája, amely beléivódik a reflexekbe. A mozdulat megakad félúton. Nézik egymást.

Na mi lesz, koma? Itt állunk hajnalig?…

Oldalt lép, hogy kikerülje. De amaz nem lép arrébb, az útjában áll. 

- Mi van? - kérdi aztán könnyedén, hidegen.

- Üljünk le - mondja a másik, s továbblép egy nemrég megürült asztal felé.

Ezen meglepődik. Mi ez a céltudatosság? Ez a határozottság? Pedig józan, semmi kétség, látja a szemén. Lefogyott ugyan és kicsit beesett az arca, de egyébként olyan, mint régen.

Az asztal, ahová leülnek, a társaság közvetlen közelében van. Oda sem kell néznie, a szeme sarkából látja a tétova és csodálkozó pillantásokat.

Mint egy súlyos bárd, lóg a kimondatlan kérdés a levegőben.

Amaz leül, előveszi a cigarettásdobozt, ismerős hanyagsággal megnyalja a cigarettát, és rágyújt. Az asztalra dobja a paklit.

- Gyújts rá!

Ő előveszi a sajátját, rágyújt. Itt ül ezzel a senkivel, és dohányzik vele! Mi jöhet még?…

- Hogy vagy?

- Kösz, jól. Ezért kellett leülnöm veled?

- Nem kellett leülnöd. Leültél - válaszolja amaz szárazon.

- Mit akarsz?

- Beszélni.

- Eddig nem akartál?

- Eddig nem.

- És most miért akarsz?

- Üzenetem van számodra.

- Nem érdekel.

- Gondoltam. De akkor is elmondom.

- Hű, de bátor lettél!… Az utóbbi években ragadt rád? - veti oda összeszűkült szemmel.

- Talán igen - feleli a farmerkabátos nyugodtan. - Éva üzent neked - folytatja.

- Nem érdekel.

- Azt üzeni, hogy szeret és várni fog rád – folytatja amaz, meg sem hallva az ellenvetést.

- Hát rám aztán várhat! Elkésett ezzel egy pár évet.

- Ő már nem késik el sehonnan.

Ez a "már" zavarja egy kicsit. Kezd olyan lenni az egész helyzet, mint azokban a rohadt, csöpögős amerikai filmekben! Mindjárt felfordul a gyomra!

- Na ebből ennyi elég is volt. Szevasz!

Feláll, de amaz elkapja a csuklóját, és megpróbálja visszahúzni. Ekkor szabad keze ütésre lendül, de a mozdulat megáll a levegőben, mert a másik nem védekezik, meg sem rezdül. Mintha egy szoborral nézne farkasszemet, vagy egy kimerevített képkockát bámulna a TV-ben. Ez cseppet sem jellemző a másikra. Mindig a farmeros volt az agresszívabb, ő maga az általánosban verekedett utoljára, pedig a fizikuma meglett volna hozzá, de utálta a nyers erőszakot, azonkívül ismerte magát: ismerte a benne lakozó hatalmas, romboló erőt, és tartott ettől az erőtől. Ha valaha is kiélte volna, már rég az életfogytiglaniját töltené valahol. Mostani reakciójától ő lepődik meg jobban, a másik mintha számított volna rá. Leengedi az öklét.

- Vár rád - ismétli amaz makacsul.

Ő meg néz, mint egy hülye. Nézi ezt a gyűlölt, félig már elfeledett arcot. Az arc most nem játszik, nem fintorog, csak néz rá olyan távolról, mintha megint kint állnának a lapályon gyerekként, a puszta végtelen kékje alatt, kilométerekre egymástól.

(Milyen volt az arckifejezése? Le tudod írni? - hallotta magában ismét csúfondáros hangsúllyal az Ő hangját.

Jaj, ne nyaggass már folyton! Milyen!… Milyen is?… Azt hiszem… azt hiszem: szomorú.)

És hirtelen tudja, érzi. Talán eddig is tudta, talán ezért akart ütni. De csak most érzi.

Mégsem vagyok halott, konstatálja, miközben a fájdalom olyan metsző élességgel hasít a belsejébe, hogy fizikálisan érezni véli: vérzik. Nem, én nem vagyok az.

Az este sorsszerűsége foglyul ejti, és ő már képtelen szabadulni tőle. Nem is akar. Nem fut tovább. Feladja.

Nem szólnak többet. A másik felemeli a kezét és rendel egy üveg tokajit.

Predesztináció – villan agyába a régi szó hittanóráról.

Tíz év után először isznak együtt. Furcsamód senki sem megy az asztalukhoz.

Mint két hajótörött ülnek saját szigetükön, ahol másnak már nem maradt hely.

​

 

<<>>

​

​

EGY SZAKÍTÁS MARGÓJÁRA

    avagy: a Kiskakas, a Szemétdomb és a Gyémánt Félkrajcár

​

 

 

A férfi

 

„Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,

mint csonthéjából gyönge osztrigát.

Körülöleltem csípőjén a földet,

és azt hittem: odaadta magát.”

 

(Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő)

                       

 

Szakítok vele.

Fél ötre beszéltük meg a kávézóban. Remélem, könnyen megy majd.

Tudtam előre, hogy ez lesz, ismerem már magam, mint a rossz pénzt. Ha egyszer beindulok, nem tudok leállni. A véremben van. Néhány hónapja ismét elkapott a gépszíj és már nincs megállás. Ezt neki is mondtam az elején, igazán nem szólhat egy szót sem.

Mindig így kezdem egyébként: megmondom a frankót, így nem érheti szó a ház elejét, amikor továbbállok. Tegnapelőtt ennél az új lánynál is így kezdtem. Valamiért erre minden csaj beindul, és azonnal téged akar. Szőröstül-bőröstül. Bármi áron. Ostoba libák… Mindig a rosszfiúk kellenek nekik, aztán, amikor megkapják, amit akarnak, nyavalyognak, és oldalakat regélnek az idióta női magazinokban arról, hogy miért nincs egy rendes pasi sem a világon. De ha szembejönne velük Mr. Jófiú, rá sem hederítenének, mert persze az unalmas lenne!

Most megkívántam ezt az új lányt, a kemény mellét, formás fenekét, gömbölyű vállait. Ott van mindennap a konditeremben. Láttam a szemén, hogy ő is figyel, hát meghívtam kávézni. És megkaptam. Menetrendszerűen. A kettő együtt viszont macerás, nincs ennyi időm.

Ráadásul otthon vár az asszony… Ott későn kaptam észbe, előbb kellett volna menekülőre fognom. Nem kellett volna hagynom, hogy ő és a kedves családja behálózzon, és a mézesmázos kedvesség és a kényelmes, meleg jólét párnázott ketrecébe vonszoljanak.

A gyerek… ha ő nem lenne, már rég elhagytam volna. Három év éppen elég volt belőle, a családjából meg pláne. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy megfojt. Rám telepszik. Kívülálló vagyok köztük, betolakodó. Ahogyan összenéznek az anyósommal a fejem felett!… És azt gondolják, hogy nem látom. Hülyének néznek... Arra persze jó voltam, hogy gyereket csináljak! Akár egy tenyészbika. Most már le vagyok ejtve, csak tegyem a dolgom a háttérben. A háttér nem az én világom! Sokszor a fejemhez vágják, hogy egoista vagyok. Lehetséges, vállalom. Szemét vagyok?… Miért, a világ nem az? Az egész világ egy hatalmas szemétdomb! Csak úgy juthatsz előre, ha megtanulsz ezen a szánalmas kis szemétdombon életben maradni és kikaparni magadnak azt, ami jár. Mint a kiskakas a gyémánt félkrajcárt! Az pedig máshogyan nem megy. Csak így! Manipuláció, kíméletlenség, hazugság, megtévesztés, játszmák, ügyeskedés, a kijátszható szabályok megkerülése által, és mindenekfelett: a felettessel való jó viszony kiépítésével. Ezek a játék főbb harc- és fegyvernemei. No és persze a munka. Sok munka! Ezt ne feledjük el. Azt azért senki sem mondhatja rám, hogy nem dolgozom eleget. Én szeretem a munkám, évekig tanultam, érdekel ez a terület. Amióta az eszemet tudom, dolgozom. A két egyetem mellett is. Napi 12-13 órát. Most is. Otthon ezt is megkapom: munkamániás vagy, alig vagy itthon, nem törődsz velünk! De a pénz jól jön, nemigaz?… És itt legalább szabadon mozgok, a magam ura vagyok, nem úgy, mint a párnázott csapdádban!

Manapság már nem süllyedek el a multinacionális mocsárban, akkor sem, ha nincsenek útjelző táblák. Ismerem a játékszabályokat, kitanultam őket, otthonosan lavírozom közöttük. Mindig minden megoldható, és annak az ellenkezője is. Csak ki kell ismerni a mechanizmust. Ez nagyjából minden hasonló helyen így működik, persze mindenhol vannak speciális, helyi ízek. És speciális, helyi seggfejek. De hosszabb-rövidebb idő után mindenki lefegyverezhető. Fontos szabály: soha, semmilyen körülmények között ne mutass érzelmeket! Maradj mindig hűvös és fegyelmezett! Akkor is, ha némelyik kollégát legszívesebben azonnal leütnéd, vagy káromkodva üvöltenéd le a meeting résztvevőinek arcát annyi dilettáns és ésszerűtlen fércmunka láttán.

Azt hiszem, elég jól bírom, szívós és kitartó vagyok. Ebben segít a munka előtti és olykor utáni edzés. Levezeti az energiáimat, helyrerakja a dolgokat. Életformámmá vált: nagyjából tizenöt éves lehettem, amikor elkezdtem az erőemelést, aztán annyi sikerélményt és érmet hozott, hogy már nem tudtam és nem is akartam abbahagyni. Máig a fülembe cseng anyám mondata: „Tanulj fiam, mert a te csenevész fizikumoddal nem tudod majd eltartani magad kétkezi munkából!” Mindig bízott a képességeimben... Hát most már nem mondhatja, hogy gyenge a fizikumom. Annyi év betegeskedés után végre nem kell figyelnem az asztmára, az injekciókúrák betartására és a diétára. Ebből kijutott egy életre gyerekkoromban: orvosok, specialisták, kórházak, szanatóriumok váltották egymást. Ma szerencsére már csak az edzésprogramom miatt diétázom, ha szükséges. Volt olyan negyedév, hogy egyáltalán nem tudtam iskolába menni. Ilyenkor ápolónőt fogadtak mellém, mert sem anyám, sem apám nem tudott ennyi ideig velem maradni. Mindkettőjüknek folyton bent kellett lenni az Intézetben, hiszen az aktuális projekt nem várhatott, minden határidőhöz volt kötve.

Az ápolónők többsége rendes volt, bár egyszer majdnem sikerült idő előtt fűbe harapnom, mert az egyikük nem volt tisztában a gyógyszeradagolással és a súlyos asztma kiszámíthatatlanságával. Amíg aludtam, kilógott az udvarlójához a parkba. Mikor visszaérve megtalált, már alig lélegeztem. Rohammentő vitt a kórházba. Anyám felmondott a lánynak, és elintézte, hogy az egészségügyi szolgálat, aki kiközvetítette, ne kapjon megbízást az elkövetkezendő tíz évben. Két nap múlva már másvalaki adta az injekciót.

Volt egy kedvencem, egy fiatal, nevető szemű lány. Ő sokat játszott velem, folyton énekelt. Rengeteg szép népdalt ismert. Egész nap rajzoltunk, mindenfélét, amit láttunk vagy elképzeltünk; egyszer lefestettem őt, ahogy guggol a vízparton és fújja a szél hosszú, barna haját. Nehéz volt, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy guggoljon, és hét évesen nem könnyű guggoló embert festeni, de neki nagyon tetszett a művem, kacagott, megsimogatta a fejem és odahúzott a melléhez. Aztán egyszer csak ő sem jött többé, anyám neki is felmondott. Az indokra már nem emlékszem.

Három perc múlva fél öt.

Ez a másik lány olyan… jó. Szeretek vele lenni. Csinos, eszes, művelt. Olyan más: normális, azt hiszem. Meg persze bolondos is. Valójában teljesen lökött!… Aranyosan lökött. Meg kreatív. És humoros! Sokszínű. Szertelen, kapkodó, mégis magabiztos.

Vele régebben is sokszor beszélgettem: mindig meg tudott nevettetni a non-standard és egyáltalán nem multikompatibilis hozzáállásával. Sosem a melóról beszélgettünk, mint a többiekkel. Nem is tudom már, mi mindenről… a nagyapámról, az iskolákról, régi dolgokról. Mindig olyan figyelmesen hallgatott azokkal a szép, villogó szemeivel. Néha egészen belefeledkezem abba a szürkéskék szempárba. Azt hiszem, valahol egészen máshol lenne a helye, egy biztos: nem itt. Nem is értem, hogy került ide.

Nem gondoltam, hogy valaha megkapom. Hirtelen jött az egész, és a karácsonyi parti meg pár pohár alkohol sokat segített az első lépések megtételében. Mindketten sokat ittunk, sokat táncoltunk. Persze ő is csak nőből van, így a jól bevált patronok nála is működtek. Na ja, nincs új a nap alatt. Aztán megtörtént. Szeretem a száját, a finom ölelését, az ölét… Sokkal kedvesebb, mint azt az elején gondoltam. És érzéki! Egy valódi vadmacska…

Mióta vele vagyok, kicsit lazábban kezelem a dolgokat. Néha munkaidőben is kiszökünk: felfedeztünk egy új cukrászdát, egy antikváriumot az út túloldalán, és egy egész kellemes helyet a Duna-parton: egy árnyas lépcsősort, amit ő mutatott. Néhányszor ott ettük meg a szendvicsünket, kóláztunk és kavicsokat dobáltunk a vízbe. Ha az üzleti partnereim láttak volna!…

De…. valahogy… ő túl komoly nekem. Néha olyan védtelennek tűnik, aztán ismét elképeszt azzal a gunyoros, szemtelen és ironikus dumájával és a mindig mosolygó, okos és huncut szemével. Valójában sosem tudom, hányadán állok vele. Szeretem, ahogy mosolyog. Valamire emlékeztet, csak nem tudom, mire. Megfoghatatlan a lénye, akár egy madáré.

De valamiért ingerel is. Állandó harcra késztet. Úgy néz, mintha azt mondaná: ismerlek, és nem hiszek neked. Olyan a szeme, mint egy tükör. És én már évek óta nem nézek tükörbe, ha nem muszáj.

Mindegy, úgyis szakítok vele. Eldöntöttem, a kettő együtt nem megy. Ez nekem most túl bonyolult… ezt most nem…. nem tudom bevállalni!

Sietek, fél hattól ismét egy telekonferenciám lesz, ma éppen a negyedik. Aztán rohanok a konditermi csajhoz, majd haza, aztán holnap ismét London és újra egy több napos konferencia, később a tenderhez kell költségvetést készíteni…

Héé, nem tudsz vigyázni, te barom?! Üss el, persze, már csak ez hiányzik a boldogságomhoz! Miért engednek be ebbe a szűk utcába ennyi kocsit?!…

Csak olyan lesz ez is, mint a többi. Megoldom, hamar végzünk. Intelligens lány, nem fog jelenetet rendezni, remélhetőleg nem borítja rám az asztalt sem. A többi: rutin. Majd’ minden munkahelyemen volt szeretőm. Ő sem más, mint a többi. És utána mindegyikkel meg tudtam tartani a jó viszonyt. Na jó, majdnem mindegyikkel….

 

Jól gondoltam, simán ment. Meglepően józan és tárgyilagos maradt. Mondjuk ennél azért nagyobb érzelmi reakcióra számítottam. Közvetlen volt, megértő, mégis valahogy távoli, fensőbbséges. Valahogy túl megértőnek látszott… Lehetséges, hogy nem is akart engem igazán? Talán van valakije mellettem?!… Még tanácsokat is adott, és példákat mesélt a saját életéből. Megáll az eszem! Néha olyanokat mondott, ami…. Amire nem tudtam mit lépni. Illetve: nem akartam. Teljesen megzavart…

Mit képzel magáról?!…

​

 

A nő

 

„Fölém hajolt, mint sűrű felhő.

Villódzott, míg a számra lelt.

Forró keze bőrömre simult,

és azt hittem, hogy megölelt.”

 

(Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő)

 

 

Hatalmas áldás és átok is egyben, hogy rendszerint nem tudok az „alkalomnak megfelelően” reagálni. Amikor nevetnem kéne: sírok, amikor össze kéne törnöm: szárnyalok, és amikor valamit reagálnom kéne: néma maradok.

Most is így volt, speciel éppen hála Istennek. Tudtam már, éreztem ezt…

Azt hiszi, mindenkit meg tud téveszteni, azt hiszi, senki sem lát át a játékain, a tökéletes, élre vasalt álarcán. De én tudtam. Azt is éreztem mindig, amikor hazudott, azt is tudtam, amikor utoljára jött hozzám. Tudtam, hogy az az utolsó. Én mindig „mindent tudok”, mégis belemegyek a kisded játékokba. Újra és újra. Add meg a népnek, ami jár neki: kenyeret és cirkuszt! Jaj, de unom már ezt is… Miért csinálom, mi hajszol az ilyen helyzetekbe?!…

Beültünk a törzshelyünkre. Már belépéskor jelezte a környezet, hogy ez a találkozás más, mint a többi: átrendezték a kávéházat, kedvenc kanapénk más helyen, az ajtóval szemközt terpeszkedett, így megszűnt az a védett kis kuckó, ahol ülni szoktunk.

Aztán elkezdte a szokásos, jól begyakorolt szakítós szövegét. Én bólogattam. És Istennek hála, nem éreztem semmit! Tényleg semmit. Magától értetődően segítettem őt a játékban, sőt: vigasztaltam. Én, a kihasznált és becsapott vigasztaltam a gátlástalan törtetőt és hazudozót, aki arról számol be, hogy lecserél, mert jött egy mélyebb „érzés”, ami megfogta, és mennie kell tovább! A hányinger kerülgetett: úristen, de olcsó ez… Ő beszél nekem érzésekről!…

Én – mint egy jó testvér – bölcs és higgadt tanácsokkal láttam el az életet és a párkapcsolatokat illetően, kedvenc, okító jellegű mondatom ez volt: „A szerelem, tudod, nem Excel-tábla.” Erre a mai napig büszke vagyok, mi tagadás. Fogtuk egymás kezét, fejét a vállamra hajtotta.

Vajon mindenkivel ugyanígy csinálja?… – töprengtem később, amikor már megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy legyen egy világos gondolatom. Kíváncsi lettem volna a hogyanra. Kíváncsi vagyok az „ilyenek” működési metódusára, játszmáira, reakcióira, nem tehetek róla, egyszerűen: érdekel. Érdekelnek az emberek. Sosem tudtam eldönteni, mennyire tudatos és mennyire nem ez a srác. Olykor a legelvetemültebb és leggátlástalanabb gazembernek látom, máskor egy szánandó kisfiúnak, akinek halvány fogalma sincs sem az érzésekről, sem saját magáról. Ilyen hülyék vagyunk, mi nők…

Kedves, józan és tárgyilagos stílusom egészen elválásunkig velem maradt, majd elindultam hazafelé. A metróút végén már kiskanállal szedegettem össze atomjaira hullott önmagam. Aztán azt tettem, amit minden egészséges, hagyományőrző magyar tenne ilyenkor: eszméletlenre ittam magam.

Másnap gyomorrontásra hivatkozva nem mentem be. A színjátszó körben is jeleztem, hogy egészségügyi okokból nem tudok megjelenni. Pedig most volt az első jelmezes próbánk. Muszáj valami mást is csinálnom emellett a robotlét mellett, ahol nap mint nap feleslegesen falatom fel az agysejtjeimet. A játék kikapcsol, és gyerekeknek játszani jó. Azonnal lemérheted a reakciót, azonnal tudod, mi az, amit jól csináltál, mi az, amit rosszul: a kölykök őszinték és spontánok.

Az ágyon híg fájdalomban vergődve leesett a tantusz: no kishúgom, akasztják a hóhért! Ismét! Ennyit az Excel-tábládról, az elővigyázatról, a távolságtartásról, a számító okosságról és mindenről, ami ezt a rendes, multikulti, fogyasztói apokalipszist körénk varázsolja és fenntartja egészen a lángszemű lovasok eljöveteléig. Éreztem, hogy itt a vég.

„Már megint itt van a szerelem/már megint izzad a tenyerem/Minek?/Minek?!/ Minek??!…”

Beleszerettem abba a kollégámba, aki folyton bosszantott, és állandó ellenállást váltott ki belőlem, aztán egy rövid időre annyira elvarázsolt. Olyan váratlanul érkezett, mint egy autóbaleset. Úristen, csak ezt neee!!!…. De már késő volt.

A háztartásban fellelhető összes drog sem segített: nem tudtam aludni. Hetekig. Nemhogy nem oldottak fel, nem nyugtatták le borzolt idegrendszerem, de még jobban felkorbácsolták agyam és lelkem lázas önkívületét. Döbbenten meredtem a falra. Pedig vigyáztam!… Hogyan történhetett meg mindez? Hiszen direkt nem engedtem közel magamhoz, miután az elején közölte, hogy csak kellemes időtöltésre vágyik, sőt, elhatároztam, hogy olyan oldott és laza leszek, amilyen sosem, hiszen épp itt az ideje egy kis játéknak, annyi év folyamatos komoly kapcsolat után. Persze a lelkem mélyén tudtam, hogy nem lesz jó vége, nem szabad belemenni, hiszen házinyúl, a munkahely ilyen téren tabu, de addigra már döntött bennem valaki. Bíztam magamban, az erőmben, abban, hogy igenis meg tudom tenni! És elengedtem a vadlovakat, amelyek ismét veszettül ficánkoltak bennem és kantárszáruk már véresre horzsolta a tenyerem. Hiszen ez is én vagyok, a másik felem! Mármint: az egyik másik. A laza, vagány, dögös csaj. Elég a gátlásos, állandóan koordináló, túlzottan megfontolt és cselekvésre képtelen nőből! Kettejük dulakodásából az előbbinek szavaztam bizalmat, és most… most elbukott! Az egyik karakterem kicsinálta a másikat! Az utóbbi pedig fanyar, gunyoros mosollyal kérdezte kínlódásom láttán: „Te tényleg azt képzelted, hogy az a másik véghez tudja vinni, amit eltervezett? Hiszen szalmaláng a lelke, parányi, fellobbanó szikra és múló hullámverés. A hétköznapok pedig csahos kutyaként loholnak a nyomába. Egy csupa tűz és víz angyal nem bírja az állandó csaholást. Ekkor jövök én, én bírom, kordában tudom tartani a kutyákat, én vagyok a hétköznapok.” Utáltam.

Ahogyan Őt is, a gátlástalan, kegyetlen, szomorú szemű törtetőt.

Miért szomorú a szeme?… Minden fényképen ezt láttam, minden csók közben ezt éreztem, minden ölelésben ez lüktetett: a fiú szomorú. A szeme sosem nevet és ez rémisztő. És elgondolkodtató. Mindig azt szajkóztam: óvakodj azoktól, akiknek nem mosolyog a szeme! És tessék, most nem hogy nem óvakodtam, hanem beleszerettem egy olyanba, akinek sosem mosolyog a szeme. Szeretkeztem vele. Főztem neki. A karjaiban aludtam.

Gyűlöltem. De a gyűlöletnél is nagyobb volt a csodálkozás: mi ez a mélyre hatoló fájdalom? Hogyhogy nem vettem észre előbb? Miért ért váratlanul? Egy őrült tombolt bennem, kezében csőre töltött fegyverrel.

Irreális és megmagyarázhatatlan módon érzem, hogy ismerem ezt a fiút. Látszólag egymás tökéletes ellentétei vagyunk, furamód mégis hasonlítunk. Éppen annyira ellentmondásos, amennyire én. Közel engedtem magamhoz, akaratom ellenére. A józan megfontolás ellenére. Minden épeszű érv és kimondott szó ellenére. Minden visszatetsző tulajdonsága dacára látom benne azt, ami fénylik. Közöm van hozzá.

Régebben, mielőtt egymásba gabalyodtunk volna, gyakorta beszélgettünk. Olykor bejelentkezett chat-en a londoni vagy hamburgi irodából, beszámolt mindennapjairól, meg arról, mennyire unatkozik. Ha estig bent maradtam, néha odaült mellém beszélgetni. Mindig meglepett, általában úgy jött, mint egy gömbvillám: a semmiből. Én meg csak néztem, mint egy természeti csodát. Mesélt a művész felmenőiről, a tanulmányairól, a kisfiáról. A napi dolgokról. Aztán eltűnt.

Lenyűgöz a lénye kettőssége. Vagy többessége. Öntörvényű, mégis konformista. Unalmas, mégis érdekes. Szokványos, mégis stílusos. Gyakran humortalan, máskor vicces és szemtelenül ironikus. Kiszámítható, de meglepetésekkel teli. Lazáskodó, mégis merev és erőltetett. Okos, de érzelmi analfabéta. A számító cinizmus keveredik lényében valami gyermeki vágyakozással. Az arcátlanság a félelemmel. A bizonytalanság a kifelé mutatott határozottsággal. A gőg valami mélyen lakozó kisfiús kedvességgel és melegséggel. Folyton menekül. Menekülő ember….

Hurcolom magammal. Megmagyarázhatatlanul. Vagy talán megmagyarázhatóan. Pszichológiai és filozófiai arzenálom beláthatatlan. Magyarázom. Mérlegelem. Súlyozom. Pofozom. Simogatom. Szidom. Megátkozom. Elhatározom. Megszegem. Kiutasítom. Visszaengedem.

Vékony, ezüstös fonál tekeredik vállunkra. Valamiképp… valahogyan... tartom.

Nem engedem el.

 

 

„Semmi sem fontosabb, mint hogy az embernek az érthetetlennel állandó kapcsolata legyen.”

(Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv)

 

 

Második hónapja mindennap ide járnak. Mindig a sarokban álló kanapéra telepednek és rengeteget csókolóznak. Meg forrón ölelkeznek. Sutyorognak egymás fülébe, közben halkan beszélgetnek. Nagyon az elején lehetnek még! Kedvesek. A minap éppen miattuk gondoltam, hogy átmázolom a cégtáblát Kiss Me Café-ra…

Ha a szemem nem csal, ez titkos viszony: mindig külön érkeznek, néhány perces eltéréssel. Vagy itt találkoznak a bejárat előtti boltív beugrójában, ahová szintén külön futnak be. Szerintem egyazon munkahelyről jönnek… Ezért a titkolózás, gondolom, nem szeretnének a kollégák előtt lebukni, esetleg valamelyikük nem független, vagy éppen egyikük sem az.

– Igen, jövök! Mindig ugyanazt kérik: a Lány presszókávét, a Fiú cappuccinót, rendszerint fehér csokival. De ma… valahogy mások… ahogyan beléptek: láttam. Megtorpantak, mert a kanapéjukat nem találták a helyén. Na igen, átrendeztük kicsit a kávézót, ugyanis ebben a hónapban filmklubot szervezünk ide, és mivel csak a kanapé feletti falrész volt alkalmas a vászon elhelyezésére, ezért meg kellett variálnunk a berendezést. A cégtársam ötlete volt, reméljük bejön, tele a környék irodaházakkal és az egyetem sincs messze.

A Lány szeme most nem mosolyog. A Fiúé sosem, ő általában kimért, céltudatos. A Lány ezzel szemben kicsit rapszodikusnak tűnik. Rendeléskor olykor bizonytalan, máskor meg határozott. Hol ilyen, hol olyan. Néhányszor megkérdezi a kávéspecialitások összetételét – holott mind le van írva az itallapon –, aztán persze a végén a szokásosat rendeli. És mosolyog hozzá. A Fiú mindig pontosan tudja, mit akar. Érdekes páros.

Leültek. Hosszú évek vendéglátós tapasztalata mondatja velem, hogy itt valami nem stimmel. Kimegyek, felveszem a rendelést.

Hát tényleg nem: most mindketten frissen facsart narancslevet kértek! Ilyen még nem volt. Nem csókolják meg egymást…

Ezek szakítanak, ha nem tévedek. Ki szakíthat kivel? Úgy tűnik, a Fiú a Lánnyal. A Lány nem sír. Nem látszik semmi különös az arcán, talán csak egy leheletnyivel merevebb a testtartása. Szinte mozdulatlanul hallgatja a Fiút. Mindenesetre furcsán csinálják.... A Fiú megfogja a Lány kezét, a Lány pedig végigsimítja a Fiú arcát és megcsókolja a homlokát.

Halkan, szomorkásan beszélgetnek, a Lány néha fanyarul elmosolyodik.

Mindig tanul az ember valami újat.

​

<<>>

​

ÖSSZEOMLÁS

 

 

 

Távoli, halk morajlást hallott.

- Vihar készülődik – gondolta szorongva. A háta hirtelen borsózni kezdett, tagjain hűvös borzongás futott végig. Fázósan összekucorodott.

Megdörzsölte a szemét, de folyvást csak apró, gyorsan ugráló és egyre növekvő vörös karikákat látott a szeme előtt.

- Kinyitom: ott vannak, lehunyom: ott vannak, dörzsölöm: ott vannak, pislogok: ott vannak…

A morajlás inkább valami halk, de annál kitartóbb sziszegésnek tűnt, mintha egy óriási csörgőkígyó közeledne felé. Halványan surrogó hang is járult ehhez, amit fülelt egy ideig, de figyelme csakhamar szétesett, s pattogó igazgyöngyként gurult szanaszét. Fejét rázogatva próbálta elűzni magától a zörejt.

A surrogás fokozatosan halk dobpergéssé alakult, majd zakatolássá erősödött.

- Hiszen ez a szívem – ébredt rá néhány pillanat múlva. Mintha a külvilág sustorgása és saját vére áramlása egy idegen, nyugtalanító muzsikát kottázna le, hangjegyenként építve fel egy új, még sosem hallott zeneművet.

Ide-oda kapkodta a szemét, próbálta megérteni, mi történik vele, miért surrog és sziszeg minden, s egy tizedmásodpercnyi ideig még eszébe villant, hogy biztosan valami rohama van, talán felment a vérnyomása, vagy éppen lezuhant, esetleg valami komolyabb gond lehet…

Olyan érzése támadt, mintha a testében nyüzsgő milliárd molekula, a sejtek és nedvek láthatatlan fonalakkal kapcsolódnának a külvilág jelenségeihez, s valami számára érthetetlen törvényszerűséget követve rezonálnának egymással. Élményei, benyomásai összefolytak, s többé nem különültek el az addig ismert környezet általánosan elfogadott sémái szerint.

Egy időben érzékelt és tapasztalt mindent.

A fák, a bokrok, a házfalak, a padok, a villanypóznák megmozdultak, mintha lélegeznének, minden akart tőle valamit; kézzelfoghatóan érezte a belőlük sütő szándékot. Semmi sem az volt, aminek látszott. Vibráltak a formák, elmosódtak a színek, semminek sem volt határozott körvonala; az egész világ lüktetett körötte, túlcsordult látható keretein, próbált kitörni és átalakulni, de a folyékony, ám mégis sziklaszilárd dinamika nem engedte.

A zúgás egyre erősödött. A dolgok önálló életet éltek körülötte, melynek ő szerves része volt ugyan, mégis kívülálló és idegen. Tehetetlen bábként figyelte saját erősödő zihálását.

- Beteg leszek, beteg… – suttogta maga elé a homlokán kiütköző hideg verejtékcseppeket morzsolgatva. Savként kezdte csípni szemét a hajtövéből elinduló és az orrán végigszántó izzadtság. Szája széle reszketett, miközben dideregve, fogvacogva lekuporodott a földre.

Körülnézett, de már szinte semmit sem látott. Lázasan meresztgette a szemét, de mindenhol csak az erőszakos, piros körök pulzáltak, köztük fénylő, apró pontok ugráltak ki-be, ki-be, át és vissza, jobbról-balra, balról-jobbra… Koncentrikus, egymást kerülgető, majd lassan egymásba olvadó ellipszisek táncoltak az arca előtt.

Egyre erősödő hányinger kerülgette.

Próbált kitapogatni valami szilárd felületet maga körül, de ujjai a semmit markolászták. Légüres tér vette körül, nehezen lélegzett. A hidegrázás síkos kígyóként tekergőzött a hátán, lassan felkúszott a gerincén, s hideg nyakörvként tekeredett torka köré.

Fészket vert szívében a rémület.

- Be… beteg vagyok… ez nem normális, nem normális… – tátogta, vagy csak azt képzelte, hogy tátogta?… Nem normális, nem normális, nem normális… A szó beakadt agya fogaskerekei közé, mint száraz homokszem az olajozott küllők közé, és kitartóan sercegett tovább. …Nem normális, nem normáliss, nem normálisss…

Kezdett elviselhetetlenné válni a sziszegő morajlás. Semmit sem hallott ezen kívül: mintha az agya egy lábas vízben forrponton sisteregne, miközben alulról lángnyelvek nyaldosnák.

Egyre jobban rettegett, mellkasában szíve apró, rémülten csapkodó kolibriként verdesett.

- Segíts… segítség… – nyöszörögte hang nélkül.

- Nem normálissss, nem normáálissss… - sustorogta bent egy hang megállás nélkül, folyton-folyvást. – Nem normáááliiissss…, neem, neemm, neeemmm…nem normáááliiissss… normálisss, normálisss, normálisss ……

Próbálta elterelni a figyelmét, gondolni valamire, valami megfogható, egyszerű, jól körülhatárolható dologra, bármilyen hétköznapi apróságra, de iszonyodva vette tudomásul, hogy nem áll hatalmában. Már semmire sem volt befolyása. Mintha kilúgozták volna az agyát, az összes érzékszervét, egész testét, mintha nem lenne önálló akarata.

Minden ismert viszonyítási pontja, ami a külvilághoz és saját létéhez kötötte: megszűnt.

Sötét, ellenséges erőt érzékelt, kaotikus végveszélyt, s ami a legrémisztőbb volt: úgy érezte, hogy az ellenség nem kívülről fenyegeti. Belül van, őbenne! Gyilkos parazitaként rágja és marcangolja elméjét és idegeit, teste minden letapogatható, érző négyzetcentiméterét.

 …Nem normáálisssss… nemm nooormááliiissss… nemmm nooormáááliiisssss……

A fejében fénysebességgel kattogtak, fémesen villogtak a fogaskerekek, de semmit nem tudott megragadni, semminek nem volt értelme, minden villanás csak halott lárvája volt valami olyasminek, amit tudnia kellene, de többé már nem ismert, nem tudott beazonosítani.

…Nem nomrális, men monrális, men monrááliisssss…

Már nem értette a sistergő szavakat sem.

Mintha megbomlott volna valami evidencia, valami elemi kötőanyag az elméje mélyén, mintha felborult volna a sejtek közötti biokémia. Gondolatcsírái törött üvegszilánkokként pattogtak szerteszét, vakítóan villogva százezer szám. Mozogni sem volt képes többé; meredt pupillákkal, csatakosan, törpére zsugorodva kuporgott a földön, míg belül egy eszeveszett körhintában pörgött-forgott egyre gyorsabban.

Állati félelem kerítette hatalmába.

Teste ösztönös, csecsemőkori ringásba kezdett… előre-hátra, előre-hátra… alig észrevehetően… előre-hátra, előre-hátra…

- Vége van, ez az, vége van, utolért, ez az, itt van, vége van, ez az, itt van, megjött, ez az, értem jött, ez az, vége, vége, vége van, mindennek vége van, itt van, megjött, utolért… Kérlek, kérlek, segíts, segíts, atyám, istenem, atyaisten… segíts! Mi atyánk… mi atyánk…

„Miatyánk, ki vagy a Mennyekben / szenteltessék meg a Te neved / jöjjön el a Te országod / legyen meg a Te akaratod / miként a mennyben / azonképpen itt a földön is…”

Csimpaszkodott a szakralitás évezredes, csiszolt rendjébe.

…Előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra…

„Mindennapi kenyerünket / add meg nekünk ma / és bocsásd meg a mi vétkeinket / miképpen mi is/… miképpen mi is… megbocsátunk… /megbocsátunk… az ellenünk vétkezőknek…”

Előre-hátra, előre-hátra, ringat, ringat, ringat, előre-hátra…

„És ne vígy minket a kísértésbe / de szabadíts meg a Gonosztól…”

…Szabadíts meg, szabadíts meg, szabadíts meg a Gonosztól!

Egész lénye eleven, esdeklő fohásszá vált.

Add a kezed, Uram… ne hagyj el, segíts, segíts, nézz le rám, ne hagyj el, ne hagyj a karmai között, szabadíts meg, szabadíts meg tőle, szabadíts meg a Gonosztól, űzd el, űzd el, űzd el!…

„Mert Tiéd az ország / a hatalom / és a dicsőség / mindörökké /… mindörökké… ÁMEN!”

 A szó ezeréves ércharangként kondult meg bensejében.

- Atyám, atyám, miért hagytál el engem?!…

- Sosem hagytalak el. Itt vagyok veled. Mindörökre.

 

…Fehér… fehér… minden fehér… minden hófehér… minden… Isten.

 

 ***

 

Előre-hátra, előre-hátra, ringás, lassan, finoman, előre-hátra, előre-hátra…

Ernyedten hagyja, hogy egy kar átkulcsolja, magához vonja. Homlokán simogató tenyér, az arcán ismerős illatú, párás lehelet, fanyar arcvíz, a haj otthonos illata.

Béke.

Csend.

Előre-hátra, előre-hátra…

- Nagyon gyenge a pulzusa, alig van vérnyomás, oxigénmaszkot azonnal! – hallja távolabbról.

- Furcsa egy ima ez… – mélázik.

- Visszatérőben az öntudata! Mi történt vele, látta valaki? – kérdezősködik tovább az ismeretlen hang.

- Mikor rátaláltunk, már sápadtan feküdt a földön, mint egy halott – feleli feje fölül egy ismerős, mély hang.

- Ki maga?

- Egy barát.

- Ez vágott seb. Mitől sebesült meg?

- Azt mondják, hogy az éjszakai főtéren állt a templom előtt, késsel a kezében – hallotta. - A reflektorok fényében imbolyogva, artikulátlanul üvöltött és hadonászott a levegőbe, mintha küzdene valaki vagy valami ellen. Az itt lakók közül senki sem merte megközelíteni: ruhája cafatokban lógott rajta, haja csatakosan tapadt a fejéhez, a szeméből pedig olyan tompa üresség világlott, hogy az emberek meghátráltak az útjából, vagy visszahúzódtak házaikba.

- Hívjátok a kórházat: elrepedt néhány bordája, a sebe mély, műteni kell, de túléli!

- Vele megyek. Ott akarok lenni, amikor felébred – mondja ellentmondást nem tűrően a ringató bariton.

Nem állja meg mosolygás nélkül. Próbál valami jelet adni, de képtelen kitörni önmagából. Koncentrál, majd alig észrevehetően megmozdítja az egyik szemöldökét, szája remegve, tétován elhúzódik, torz mosolykezdeményt rajzolva arcára.

- Látlak ám, te… - súgja szemhéjára az otthonosan meleg hang, miközben a hordágyra emelik. – Ne félj, már itt vagyok veled. Nem hagylak el.

Már nem fél.

Csak fáradt.

Rettenetesen fáradt.

Akár egy győztes hadvezér véres küzdelmek után.

​

<<>>

​

​

​

​